Slayer-Soad Fan Oldal

megjelenés: 2006. augusztus 8.
kiadó: American/Warner

A Világkereskedelmi Központ (WTC) ikertornyai ellen intézett terror-támadás napján megjelent utolsó Slayer album, a God Hates Us All egy remek, Slipknottól feltüzelt, modern Slayer anyag volt. Érzésem szerint, minden benne volt abban a lemezben, amitõl a Slayer zenéje az új évezredben is izgalmas lehet a híveknek. Azóta egy hónap híján öt év telt el és a négyes gyakorlatilag állandó koncertezéssel töltötte ezt az idõszakot. Ráadásul Paul Bostaph távozása után 2002-ben visszatért a bandába az eredeti dobos Dave Lombardo, ami újabb lökést adott a koncertszervezõknek, hogy a világ minden pontjára eljuttassák a Slayert.

Mi is láthattuk õket 2002-ben a PeCsában, amikor "az esõ elmosta bûneinket", majd a Sziget nagyszínpadán 2003-ban, amikor elõadták a teljes Reign In Blood albumot, aztán tavaly nyáron a Still Reining dvd megjelenéséhez köthetõ önálló bulin ismét a PeCsában. Közben folyamatosan jöttek a hírek, hogy készül az új lemez, de elõbb a Paul Bostaph egyik utolsó buliját megörökítõ War At The Warfield dvd, aztán a Soundtrack To The Apocalypse boxset, végül a Still Reigning dvd (Lombardoval és véresõvel) elõzött be. Pedig a dalírást már 2003-ban elkezdte a Slayer és akkor arról beszélt Kerry King, hogy lassabb dalok nem igazán lesznek az új albumon. Végül a tervezetthez képest majd' két év csúszással jelent meg a Christ Illusion, egyrészt a lassan érlelõdõ daloknak, másrészt annak köszönhetõen, hogy a Slayer kiadója (a System Of A Down-t is pátyolgató) American Recordings felmondta terjesztési szerzõdését a Sonyval és hosszas átállás után a Warnerrel kötöttek újat.

A Christ Illusion elõzetes, nem hivatalos számlistája 11 dalt tartalmazott, de végül a Final Six nem került lemezre (ha létezik egyáltalán). Vészjósló hangok után robban be a lemeznyitó Flesh Storm. Minimális belassulások vannak csak, egyébként meg legyalulják az ember agyát. Ugyanolyan hatásos belépõ a Flesh Storm, mint öt éve a Disciple volt. A Catalyst következik ezután, hasonlóan kegyetlen felfogásban. Gyilkos kezdés ez a két szám. A Skeleton Christ-ban megfordította Kerry King az egyenletet és Lombardo könyörtelenül zuhogó, monoton ütemei köré építette fel a nótát. A beton középtempót csak olykor-olykor szakítják meg féktelen hardcore-thrash begyorsulások.

Érezhetõen saját bevált receptjükhöz nyúlnak vissza az Eyes Of The Insane esetén. A Gemini és a Seasons In The Abyss legszebb hagyományait követi a dal. Lombardo eszetlen húzós dobolása az alap, amire King és Hanneman a jellegzetes riffeket, szólókat pakolja fel mesterien. A háború embertelenségét taglaló Eyes Of The Insane után a terrorizmussal foglalkozó Jihad következik. Az intrója még szinte az elõzõ szám lecsengése, de aztán elindul az aprítás. A kapkodásból az elsõ refrén után vesznek vissza, de igazából kevés fantázia van ebben a számban. Még a narrátoros levezetés sem menti meg. Talán a Dead Skin Mask kegyetlenségét próbálták újra elõvarázsolni, de sikertelenül. Persze ez csak találgatás részemrõl.

Ezzel szemben a Consfearacy tökéletesen hozza vissza a Reign In Blood vadságát. Embertelen milyen tempót diktál Lombardo és a riffek is húznak, mint egy elszabadult atomvonat. Véres pogó lesz a koncerteken erre a számra. Az album leggyorsabb dalát a leglassabb, legsúlyosabb követi, a Catatonic. Tapintható a feszültség a mázsás riffekben. Úgy látszik Kerry King nem csak hipergyors tempóban, hanem doomban is tud nagyot alkotni. Lombardo megint isten! Nem üt sokat, de azt ésszel, ravaszul helyezi el!

A Black Serenade kissé rutinmunkának tûnik Hannemantól. Jó húzása van, de nincs katarzis. Annál inkább a Cult esetén! Ezt a számot már hetekkel ezelõtt megmutatták a nagyközönségnek és kitûnõ mézesmadzag. Klasszikus Slayer ízek minden hangban. A lemez egyik legjobbja. Kár, hogy az egyébként fontos mondanivalót rejtõ verzéket egy elég sablonos, bár lényegre törõ refrénnel fejelik meg. Ettõl függetlenül újabb Reign In Blood szintû nóta ez. A tizediknek érkezõ Supremist is nagy királyság. Kegyetlen ütlegek érnek az elején, miközben azt érzed, hogy majd' szétvet az energia és legszívesebben nekiugranál valakinek. A végsõ 1 percben aztán a thrashcore-t felváltja a totális nihil és lelassulva süllyedünk saját lelkünk mélyére.

Ahogy a God Hates Us All véres bibliás borítója, ugyanúgy a Christ Illusion morbid és szürreális krisztus-ábrázolása is felkavarta a kedélyeket a nagyvilágban, fõleg az Államokban. Ehhez persze tudni kell, hogy a nyolcvanas években a sátán-halál-gyilkosság témákkal lehetett igazán sokkolni a közvéleményt, mára pedig a szervezett vallások támadása lett igazán kényes és sokat citált téma. A Slayer pedig mindig is szerette provokálni a világot. :)

Fura azért, hogy az új Slayer album producere két olyan arc volt (Josh Abraham és Rick Rubin), akik állandóan a legjobban futó mainstream rocksztárok lemezein tevékenykednek (Staind, Linkin Park, Red Hot Chilli Peppers, Metallica, Slipknot), mégis a Christ Illusion hamisítatlan Slayer lett. Igaz, Rick Rubin a Reign In Blood óta terelgeti a Slayer véres útját.

A Slayer jelenleg a Mastodon társaságában turnézik az Államokban, és nem tudni, hogy mikor veszik Európa felé az irányt, de itthon is el tudnék képzelni egy hasonló párosítást a PeCsa színpadán. De amíg ez a pillanat elérkezik, addig is minden Slayer fanatikusnak ajánlom Krisztus Illúzióját!

Forrás: www.metalnews.hu

MEGJELENT!!! Slayer-Christ Illusion